3. fejezt
Néhány másodpercnyi csönd után őszintén szólva azt hittem Joe majd csak úgy a közepébe vág. Hogy ki leszek, és hol leszek. Na és, hogy miért leszek ott.
- Kávét?- hátrált el az ajtótól jobbra lévő asztalkától és rám nézett. Lassan hátra fordultam egy csészét tartott a kezében.
- Nem, köszönöm- feleltem gondolkodás nélkül és ismét az asztalt bámultam. 2 lap, bekezdések nélküli szöveg minimum előttem hevert az asztalon, de nem jutottam sokáig vele.
Joe elkészítette a kávéját, majd visszaült az asztalhoz velem szemben. Egy pillanatig még pislogás nélkül a papírokat bámultam, majd mikor felpillantottam Joe engem bámult. Kellemetlenül éreztem magam. Mire elkaptam a tekintetemet Joe el is rántotta előlem a hosszú szöveget.
- Nem teljesen az lesz a feladatod, mint Oliviának volt anno- kezdett bele.
- Sokat használod azt a szót, hogy anno- néztem mélyen a szemeibe, mire ő csak apró mosolyra húzta a száját.
- Mert sok minden történt a múltban- felelte igen nagy magabiztossággal, mintha csak számított volna erre a kérdésemre. - Nos. Gondolom, sokat tudsz arról, hogyan történnek ezek a dolgok. Az ilyen, úgymond beépülések.
- Sokat, de nem eleget- vágtam rá a lehető legmagabiztosabban, noha úgy éreztem szinte semmit nem tudok.
- Washingtonba fogsz menni- felelte a lapról olvasva.
- Szép hely- bámultam a plafonra, csak hogy elkerüljem a szemkontaktust.
- Jártál már ott?
- Egyszer- kétszer talán. Osztálykirándulás és egyebek.
- Valóban egy lenyűgöző város. Más beépülő fiatalokkal szemben talán ajánlanám, hogy tartsd meg a keresztneved. Csak a saját érdekedben- pillantott rám.
- A Luca nem egy túl gyakori név.
- Pont elég gyakori ahhoz, hogy senki se gondolkozzon a jelentésén. Apropó, van valami oka, hogy miért ez lett a neved?- tért el a témától Joe, de fel sem nézett, csak a papírokat forgatta a kezei között.
- Nem. Egyszerűen csak ez tetszett a szüleimnek.
- A vezetékneved...
- Valami Cerrasiny izé, ha lehet egy tippem- szakítottam félbe.
- Az csupán csak a felszínesség jele, amikor az egyik tagunk ilyen nevet kap. Harrison. Luca Harrison.
- Ezeket most találod ki?- hátráltam meg egy pillanatra. Joe ravaszul elmosolyodott, de nem nézett fel.
- Nem, a kreativitásom aktivizálásához ennél több időre van szükség.
- Harrison. Valóban milyen kreatív- feleltem gúnyosan szemeimet forgatva.
- Az iskola már tudja, hogy érkezik- folytatta ügyet sem vetve előző kommentemre. – Egy diáklány New Yorkból, aki Washingtonban kezdi gimnazista éveit.
- 18 vagyok- tártam szét a kezeimet a hír hallatán, hogy egy gimnáziumot éppen csak elkezdő lányt kellesz „alakítanom”.
- Luca Carry talán 18 éves. De Luca Harrison, csupán néhány hónap múlva tölti majd a 17-et.- közölte tényszerűen a dolgokat Joe.
- Apropó család, áttérhetnénk erre a részére?
- Nos igen. Luca Harrisonnak egy nővére van. A 18 éves Ann Harrison, aki egy másik gimnáziumban tanul. Az édesanyja Anabell Harrison gimnáziumi tanár…
- Akár csak anyám- szakítottam félbe.
- Akár csak. Annabell német szakos. az édesapja pszichiáter és pszichológus. Washingtoni születésű, New Yorkban van magán rendelője. Michael Harrison.
- Szinte hihető- ráncoltam össze a homlokomat. Szinte hihető. Luca egy nővérrel dolgozó szülőkkel, sok New York-i látogatással. Micsoda ürügy. És micsoda egy agytröszt találta mindezt ki.
Fel sem tűnt, de néhány pillanatra mélyen elgondolkodtam és csak magam elé bámultam. Joe két lapot fordított elém.
- Amennyiben egyetértesz, írd alá, itt- mutatott az újával a lap aljára ahol a nevem állt. A régi, Luca Mary Carry.
Gyorsan végigfutottam a szerződést. Nem tartalmazott részleteket, csak hogy hallgatni fogok az irányítóra, hogy átveszem az új személyiségemet illetve, hogy jövő héten New Yorkba utazok. Ott átveszem a papírjaimat és Washingtonba költözök, mint Luca Harrison. Az utolsó pontnál elidőztem egy kicsit. Megszakítani a kapcsolatot a valódi családommal.
Nyeltem egy nagyot és egy röpke pillanatra Joe-ra néztem, aki türelmesen várakozott.
Felemeltem az asztalon lévő tollat és aláírtam az egyik lapot. Majd a másikat.
Anya vitt haza a városból. Étvágytalan, szótlan és kedvetlen voltam. Vagy legalább is Ő ezt állította. A házunk hangulata mintha csak haláleset történt volna, olyan volt. Apával nem is találkoztam miután hazaértem, az ikrek pedig valamilyen más módon jutottak be a városba, de rám nem volt szükségük. Anya erőltette, hogy az legyen vacsorára, amit én szeretnék, mégis a gyomrom kavargott a viselkedésétől, ami azokra a pillanatokra emlékeztet mielőtt egy-egy nyári táborba mentem.
Az ágyamon üldögélve a plafont bámultam, ki a tetőtéri ablakon, amit a vízcseppek mostak.
Az íróasztalomra pillantottam, ahol a Harryvel közös képünk bámult rám.
Lassan 1 éve vagyunk együtt. Még mindig emlékszem a napra, amikor először találkoztunk, majd közel 2 évvel később arra, amikor összejöttünk.
- Szia, kicsim- hallatszott mély hangja a vonal túl oldalán.
- Szia. Át tudnál ugrani?- mondtam remegő hangon.
- Most? Valami baj van?
- Nem csak…- remegett ismét a hangom. – Csak hiányzol- feleltem. Tudtam, hogy Harry biztosan nagyon fáradt. Csak tegnap tért haza, vagy talán csak néhány órája. Mindennél fontosabbnak éreztem, hogy találkozzak vele. Hallottam a telefonon átszűrődve, hogy a garázsuk felé veszi az irányt és autóba száll. S már le is tette a telefont.
A mosdóba sétáltam ahol megálltam a tükör előtt. Fáradt kisírt szemek, kócos haj. Nem voltam benne biztos, hogy a barátom így akar látni.
De végül is ebbe szeretett bele tavaly nyáron. Még mindig tisztán él bennem Rose "barátnőm" házibulijának minden pillanata.
„Egy meleg és fülledt nyári este volt. Az egész évfolyam, sőt, az egész iskola ezt a bulit várta már hónapok óta. Rose azonnal tudta, hogy ezt akarja, ezt a bulit, amikor a szülei bejelentették, hogy elutaznak egy Földközi-tengeri hajóútra. Brightonban volt nyaralójuk, közel a tengerparthoz. Egy óriási tóval a kertjében, medencével és hát minden, ami Rose.
Őrületes fejfájás kerülgetett. Nem tudtam, hogy a sok kevert pia miatt, aminek a minőségére nem adott a lány még csak félszer annyit, sem mint a cipőjére, vagy csak a fülledt levegő.
Az óriási nappali közepén ültem az egyik kanapén. Körülöttem részeg, félrészeg vagy részegedni készülő fiatalok illetve hangos zene. Rose a másik kanapén smárolt egy végzős sráccal. Erősen támogattam volna az ötletet, hogy menjenek fel az emeletre, de tudomást sem vettek senkiről.
Felálltam és egy pillanatra megtorpantam Rosék előtt. A csávó épp a nyakát szívta, így egy hirtelen mozdulattal letettem a poharamat az asztalra majd a mosdó felé vettem az irányt.
Végighaladva a széles folyosón az előtérbe értem. Félhomály volt, senki nem állt ott, néhányan haladtak át vagy vették az irányt az emeltre. Amikor megszólalt a csengő. Egy röpke pillantást vetettem a nappali felé, Rose és a végzős srác a kanapén feküdtek, még csak nem is hallották.
Félve léptem az ajtó elé, majd kinyitottam azt. Harry Dickinson és két csatlósa álltak előttem. Egy rekesz volt Harry kezében. Idegenek voltunk, de mégis ismerősök, együtt jártunk bioszra már 3 éve. 9.ben életem szerelme volt, vagy legalább is azt hittem. Szinte alig változott, hosszú barna haj, még csak tudomást sem vesz róla, hogy teljesen a szemébe lóg, szakadt gatya, kockás ing. Pont úgy nézett rám, mint amikor az első biosz órán megállt az asztalom mellett és megkérdezte leülhet-e. Én pedig hirtelen leblokkoltam és meg sem tudtam szólalni, mire Ashley, a lány, aki rég eltűnt és a teljes nevére nem is emlékszem, leszólította, hogy mellette is van egy üres hely. Ha jól tudom 7 hónapig jártak, majd a csaj meg is csalta meg el is költözött valahová az isten háta mögén túl 3 mérföldre. Azóta pedig nem volt barátnője. Éw akkor ott álltak előttem. Kegyetlenül részegen vigyorgott mind Harry mind a két másik srác.
- Rose házibulija, igaz?- szólalt meg Harry folyamatosan tartva velem a szemkontaktust. A hangja rekedt volt, megköszörülte torkát.
- Igen- és déja vu, akár csak 9.ben leblokkoltam, de legalább egy szót sikerült kiejtenem a számon.
- Hoztunk sört, bejöhetünk?- biccentett megrántva a rekeszeket a kezében.
- Hogyne gyertek- feleltem, majd arrébb álltam az útból, ők pedig mint a három muskétás beléptek az előtérbe.
- Hová tegyük?- kérdezte Harry felém fordulva miközben behajtottam az ajtót.
- A konyhába, arra van- intettem a nappali irányába, ahol Rose egy szál melltartóban táncolt az asztalon. Az iskolai férfinép színe java ugrált körülötte. A végzős csávó, akiben még igazán benne volt néhány perce pedig egy másik osztálytársamat lökött szenvedélyesen a falnak. Harry átadta egyik haverjának a rekeszt, akik a nappali felé vették az irányt.
- Pont jókor jöttünk- vigyorgott Harry a táncoló Roset bámulva. Nem szóltam semmit, most nem Harry erős illata fagyasztott le, hanem Rose. – A barátnőd, igaz?- kérdezte.
- Talán- hebegtem. Egy pár pillanatig még csöndben álltunk egymás mellett. – Menj nyugodtan- feleltem szinte reflexszerűen, lebeszélve őt az üdítő társaságomról.
- Van kedved sétálni?- kérdezte mire én is elmosolyodtam.
3-szor sétáltuk körbe a tavat, még a rendőrök szirénája sem zavart meg minket. Rose egyébként élete végéig tartó szobafogságot kapott és hónapokig tartott leszedni a melltartós képeit a hálóról. A kedvencem az volt, amikor a mellét nekinyomta a panoráma ablaknak. Azután nem nagyon beszéltünk többé.
Harry pedig.... Harry maga a történelem.”
A gondolataim végére érve visszarohantam a szobámba és a telefonom után nyúltam. Joe számát tárcsáztam, aki két csörgés után fel is vette.
- Mit kellene mondanom a barátaimnak?- kérdeztem azonnal miután felvette.
- Semmit. Azt majd mi elintézzük- felelte. Megforgattam szemeimet, majd le is tettem a telefont, mert valaki csengetett. Harry volt az. 
Sziasztok!
Meghoztam a 3. fejezetet. Nem sok hozzáfűzni valóm lenne, mindössze annyi, hogy hamarosan szavazást indítok a blogon, illetve a kritikák is érkeznek szépen sorjában.
A kommenteket továbbra is várom és köszönöm szépen mind a kritikus szemmel írtakat mind az építő jellegűeket. Nagyon sokat segítenek. :)
Millió csók: Domi
