Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot - 2.fejezet

2. fejezet

Az előző részt ide kattintva olvashatod el.

 Néhány másodpercig csöndesen ültem anya mellett. Nem is várta el, hogy reagáljak a rám zúdított rengeteg információra. A reakcióm egyébként is több száz vagy talán ezer kérdés lett volna, összefüggések nélkül.

 Anya lazán tartotta a térdén a levelet, így kivettem a kezéből. Tényleg nekem szólt. Hivatalos vagyok valami elbeszélgetésre. Nos, az nem állt benne, hogy ilyen dolgokra kérnek, mint anyát kérték, viszont nyilvánvaló, hogy jobban tudja, hogy történnek ezek a dolgok.

- Biztos vagy benne, hogy azt akarják, hogy beépüljek?- tettem fel a kérdést. Anya csak biccentett.

- Mindig így kezdik. Egy egyszerű levél. Ez a kellemesebb módja a dolognak. A másik út, az enyém is, hogy letámadnak és ott a nem, mint válaszlehetőség nem is létezik.

 Meg hát miért is mondanék nemet- gondoltam magamban majd nyugodt léptekkel a szobám felé vettem az irányt.

Néhány nappal később.

Akár azt is gondolhatnám, hogy egy szokásos szombat reggel. Gyomorgörccsel ébredtem, ami a  vizsgák előtti pillanatokat idéz fel.

 A mosdóban a tükör előtt sokat időztem el. A hajamat a felsőm alá dugtam, elképzelve magam rövid hajjal. Nem tetszett. Gyorsan ki is rántottam onnan.

 Idegesen leviharzottam a földszintre. Apa a nappaliban egy csésze kávé mellett üldögélt. Amikor odaértem idegesen pillantott rám, de egy szót nem szólt.

-  Jó reggelt- biccentettem megállva előtte. Nem felelt csak motyogott valamit. Az utóbbi 3 napban pont eleget hallottam a hangját, ahogy anyával veszekedtek. Nem az zavarta, hogy közel 35 év házasság után ismeri meg anyát. Legalább is én így érzékeltem. Az zavarta, hogy elmegyek.
 Gyengülő kezeivel a csésze után kapott, majd kortyolt egyet. Szinte tudomást sem vett róla, hogy ott állok. Talán csak edzette magát a jövőre.
 Nagy lélegzetet vettem, hogy ne csorduljon egy könnycseppem se, majd a konyhába mentem.
 Dan és Patrick a pult mellett reggeliztek. Valami szokásos müzli.

-  Sziasztok-, köszöntem, majd a konyhapultról elemeltem egy tálat és magamnak is feltálaltam a müzlit.

- 7-re ma még hazaérsz?- kérdezte köszönés nélkül Dan.

- Na hova kell már megint elvinni?- forgattam a szemeimet, mire Patrik kuncogni kezdett, de egy szót sem szólt.

- Csak be a városba- felelte fel sem nézve.

 - Meglátjuk- vágtam rá nem túl őszintén. Magam sem tudtam, hogy hazajövök-e ma.
 Néhány perc múlva anya fáradt és karikás szemekkel sétált be a konyhába. Őt is megviselte az utóbbi pár nap. Őszintén vallotta, hogy ha napokig csak nevet a ráncai szinte eltűnnek. Nos, azt mind érzékeltük, hogy nem így cselekedett mostanság.

-  Mennünk kell lassan- mondta. – Fiúk, ki mosogat?

- Tegnap és mosogattam- vágta rá hevesen Patrick az utolsót kanalazva a táljából.

- Hát hogyne. Daniel, egy óra múlva itthon vagyok- Dan csak a szemét forgatta, de nem mondott semmit.

 A Cerrasiny-group épülete egy puccos felhőkarcoló. Kívülről senki nem mondaná, meg mit rejt az épület. Persze előtte állva azonosultam a ténnyel, hogy nem mindenki FBI-os aki beteszi ide a lábát, sok ügyvéd és egyéb más öltönyt igénylő munkát végző férfi ballagott be ellőttem az ajtón.

 A 10. emeletre érve félve megtorpantam. A portás felhúzott szemöldökkel bámult rám, így közelebb léptem.

- Jó napot! Egy bizonyos – pillantottam a levelemre- Joseph Beauburhoz jöttem- hebegtem össze vissza.

- Luca Carry, igaz?- nézett rám kérdően a hölgy, mire én csak bólintottam. – Balra az első.
 Egy hirtelen mozdulattal balra vettem az irányt. A hosszú keskeny folyosó első ajtaján az a bizonyos név állt, ami jó néhány napja már a fejemben kavarog.
 Kettőt kopogtam, majd valamiféle hang szűrődött ki az ajtón, így benyitottam. A világos iroda minden fala csupa üveg, rajta kitekintve a Temze terül el, tipikus angol idő, az esőcseppek csapkodtak.
 Egy modern íróasztal mögül állt fel egy harmincas évei elején járó férfi. Ravasz mosollyal pillantott rám. A lábaim erősen remegtek, így óvatosan és kellő lassúsággal zártam be az ajtót.

- Jó napot Mr. Beaubur- mondtam halkan, ahogy közelebb léptem az asztalhoz. A hangom remegett éreztem, ahogy elcsuklik.

- Szia, Luca. Szólíts, Joe-nak, kérlek foglalj helyet.
 Megnyugtató volt Joe közvetlensége, mégis mint egy támaszpontra úgy ültem le a székbe az asztala előtt. Ő is behúzta magát majd láttam, kellemetlenül érzi magát így bele is csapott a közepébe.

- Tudod miért vagy itt, igaz?- kérdezte.

- Erős túlzás lenne azt mondani, hogy teljesen tisztában vagyok vele.

- Nem kell kertelni. Mindketten tudjuk, mennyit tudsz- pillantott rám kissé sértően.

- Akkor mire fel a kérdés?- vágtam vissza azonnal.

- Csak a rutin- bámult maga elé. Megköszörülte torkát majd folytatta. – Mesélj magadról.

- Nos. Luca Carry vagyok. 18 éves, idén érettségiztem le. Itt születtem Londonban. Van egy bátyám, James, aki 25 éves, illetve két öcsém, ők ikrek, Dan és Patrick 16 évesek. Apukám újságíró volt, de már nem aktív, anyukám pedig tanít.

- Olívia igaz?- szakított félbe Joe.

- Igen.

- Mit tanít?

- Történelmet és franciát egy középiskolában.

- Te is abba az iskolába jártál ahol Ő tanít?- kérdezett ismét Joe, ezzel átvéve az irányítást a történet sorrendje felett.

- Igen ott végeztem, illetve a testvéreim is. De persze ő sosem tanított minket.

- És mit gondolsz erről? Mármint, hogy oda jártok ahol az anyukátok is tanít? – meglepődtem Joe kérdésén és nagyon sóhajtottam ezzel gondolkodási időt nyerve magamnak.

- Apukám például nem értett ezzel mindig egyet. De ez egy elég nagy iskola, James kezdett el elsőnek oda járni, mert elég jó híre volt, de anya akkor még nem dolgozott ott, s miután James elkezdte az iskolát nem sokkal az előtte fejezte be az egyetemet. Gyakorlatra kezdett oda járni és nagyon megtetszett neki. De csak akkor kezdett ott dolgozni, amikor az ikrek is idősebbek lettek már. Szóval Jamest sosem érintette a dolog én pedig nem hajlottam a francia nyelv iránt. Szóval semmi nem tarthatta őt már vissza. Persze sokan gondolták, hogy velünk kivételeznek és egyebek, én mégis úgy érzem, hogy éppen ellenkezőleg, néhány tanár kevésbé volt engedékeny velünk tudván, hogy anyánk szemben ül vele a nevelőiben.

- Köszönöm, hogy ilyen bőbeszédű vagy, Luca- vigyorgott a történetet hallgatva Joe. – Anyukád csak James születése után fejezte be az egyetemet?

- Igen, nem sokat tudok erről, de úgymond véletlenül esett teherbe és ezért nem tudta folytatni a tanulmányait. Miután James idősebb lett akkor házasodtak össze apámmal és akkor fejezte be az iskolát is.

- Akkor az egyetemen ismerkedtek meg a szüleid?- szögezte nekem a kérdést ismét Joe.

- Igen, de elnézést, azt hittem itt rólam lesz, szó nem mellesleg, nem hiszem el, hogy az anyámat be kell mutatnom- kaptam fel hirtelen a vizet a sokadik anyával kapcsolatos kérdés után. Erősen azt hittem, megvan a híre a Cerrasiny-ben.

- Hogyne, igen. Csak a háttér is sokat számít.

- Ne játszd itt a hülyét. A levegőben is benne van, hogy mindent tudsz- folytattam erős hangnemben.

 Joe gonoszan vigyorgott, mire dühösen dőltem hátra a székben.

- Rendben. Akkor újra felteszem a kérdést. Tudod, hogy miért vagy itt?- szólalt meg egy sokkal mélyebb hangon és rákönyökölt az asztalra.

- Be kellesz épülnöm igaz?- feleltem halk hangon. Magam sem hittem el, hogy ki kellett mondanom.

- Akkor vágjunk is bele- felelte hevesen, majd az íróasztal egyik fiókjából egy vaskos mappát kapott elő.

Sziasztok!

 Megérkezett a 3. fejezet is. Remélem elnyerte tetszéseteket, kicsit próbáltam hosszabbra írni, próbálkozom elkerülni azt, hogy nagyon sietős legyen. Jövőhéten jön a 4. rész amiben megtudhatjuk Luca "küldetésének" részleteit, választ kaphatunk a ki? kivel? hol? miért? mikor? na és egyéb kérdésekre. 
 Várok mindenféle kritikát és véleményt, nagyon sokat jelentenek! :)
 A hétvégén pedig valószínűleg felkerül az első blogajánlás. Ha szeretnél kritikát kérni azt még ITT megteheted.

Addig is millió csók: Domi xx